A Deepdean Leányiskola, ez az előkelő ifjú hölgyek képzésére szakosodott intézmény, Anglia egy ködös szegletében húzódik. Minden értelemben távol van Hazel Wong honkongi otthonától, nem könnyű hát beilleszkednie. Szerencsére itt van legjobb barátnője, a tökéletes Daisy Wells, Hazel pedig lelkesen követi minden ötletét, legyen szó spiritiszta társaságról, vagy nyomozóiroda alapításáról. 1934 őszén, mikor Hazel holtan találja Miss Bellt, az egyik tanárt, rémülten rohan segítségért. Csakhogy néhány perc múlva nyoma sincs a holttestnek, másnap pedig a kisasszony felmondásáról szólnak a hírek. Egyértelmű: gyilkosság történt. De vajon a Wells és Wong Nyomozóiroda készen áll egy ilyen komoly ügyre? És a lányok barátsága egy ilyen próbatételre?
Az Úrilányok nem gyilkolnak sorozat első kötetében megvan minden, amit az internátus történetektől elvár az ember: szigorú nevelők; cserfes kisasszonyok, akik lelkesen játsszák ki a szabályokat; napi ima dörgedelmes beszédekkel; prefektus; éjféli lakoma. A Deepdean-nek még saját kísértete is van Verity Abraham személyében, aki tavaly öngyilkos lett a tornateremben.
Pont itt, a tornateremben talál rá Hazel Miss Bell, a természettan tanár holttestére, mikor egy őszi este beszalad egy ottfelejtett pulóverért. Teste kifacsarodva fekszik az erkély alatt, feje mellett kis vörös tócsa. De mikor Daisy, Hazel és az egyik Nagylány alig pár perc múlva visszatérnek, a kisasszony teste már nincs ott. A lányok büntetést kapnak, amiért ilyen csúnyát hazudtak, és akkor sem gondol senki Hazel állítására, mikor másnap sehol sincs Miss Bell. Az igazgatónő asztalán egy felmondólevél fekszik, hivatalos nyomozás nincs, így Hazel rettegése és Daisy lelkesedése közt munkához lát a Wells és Wong Nyomozóiroda. Mert két dolog biztos: Miss Bell halott, és a gyilkosa szabadon jár!
Nem részletezném a nyomozást, összességében hozza azt, ami egy ennyi időseknek szóló krimitől elvárható, bár néhol kicsit erőltetettnek éreztem, és nem is ez volt a legizgalmasabb krimi, amivel dolgom volt. Azt mindenesetre el kell ismerni, hogy a gyilkos kiléte és indítéka meglepi az olvasót. Talán egy kissé túlságosan is, számomra hirtelen jött ez a történetszál.
Hangulat tekintetében ugyanezt éreztem: rendben van, de nem ragadott magával. Robin Stevens elég jól visszaadja a bentlakásos iskola hangulatát, legyen szó iskolai pletykák tömkelegéről, vagy arról, hogy micsoda bonyodalmat okoz, ha egy ilyen csupa nő közegbe bekerül egy épkézláb, fiatal férfi.
A '30-as évek hangulata már nem jött át annyira. Az egyértelmű, hogy a tanítványoktól legfőképpen azt várják el, hogy csinosak és illemtudóak legyenek, ahogy az is szóba kerül, hogy ha egy nő férjhez megy, az automatikusan a karrierje végét jelenti, ezen felül azonban nem sok minden derül ki a korról.
Van azonban egy téma, ami kifejezetten anakronisztikus, méghozzá a homoszexualitás témája. Még ha sehol nem is mondják ki nyíltan, az iskolában köztudott, hogy Miss Bell és egy másik tanárnő együtt élnek a városban, és nem csak lakótársak, nem is csak barátnők. Az, hogy ez nem csak tudott, de elfogadott is egy, a látszatra oly sokat adó leányneveldében, a '30-as években, mikor a homoszexualitást még a törvény bünteti, számomra teljesen táj- és koridegen.
Két témáról érdemes még szót ejteni, az egyik Hazel származása. A honkongi kultúráról lényeggében semmit sem tudunk meg, halványan szóba jön azonban a rasszizmus kérdése. A lányok nem bántják Hazelt, különösen nem, miután összebarátkozik a népszerű Daisyvel, de azért Hazel időnként kellemetlenül érzi magát, mikor az otthoni süteményét pogány sütinek nevezik, vagy amiért a többség egyértelműnek veszi, hogy ha a távoli Kelet szülötte, akkor egyenesen Kelet ügynöke, az apja pedig nyilván az ópiumbizniszben utazik.
Végül, amire mindenképpen szeretnék még kitérni az Úrilányok nem gyilkolnak-kal kapcsolatban, az a barátság témaköre. Akárhogy is nézem, Daisy Wells voltaképpen egy kiállhatatlan kis perszóna. Tökéletes angol kisasszony, szőke porcelánbaba, kiváló modorába pont annyi pimaszságot csempész, amitől élénknek és vagánynak tűnik, de amin a tanárai nem dühöngenek, csak mosolyognak. El kell ismerni, hogy nem buta lány, de hiába jelentik ki a lányok többször is, egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy annyival okosabb Hazelnél.
Hazel, minden hibája ellenére isteníti őt, de tény, hogy Daisyt csöppet sem rázza meg, hogy egy tanárát meggyilkolták, a kilátásban lévő kaland sokkal jobban izgatja. Talán még ennél is ellenszenvesebb, hogy az sem érdekli, hogy barátnője, Hazel mennyire retteg, hogy a gyilkos megláthatta és a nyomában ered. Daisy az, aki játssza a királynőt a kisebb lányoknak, mint ahogy az is Daisy volt, aki még a barátságukat megelőzően órákra egy ládába zárta Hazelt. A lányok barátsága távolról sem egyenlő, Daisy mindenben felsőbbrendűnek tekinti magát, legyen szó arról, hogy rendszeresen lekezelően beszél barátnőjével, vagy arról, hogy ő a kétfős nyomozóiroda elnöke, míg Hazel csupán titkár lehet. Hazel mégis hűséges kutyaként követi, és bár a regény során a lányok csúnyán összekapnak, sőt, Daisy egy ponton bocsánatot is kér, a maximum fejlődés, ami barátságukban beáll, az az, hogy Daisy nagy kegyesen előlépteti Hazelt alelnökké. Nagyon remélem, hogy a sorozat többi része kezd ezzel valamit, mert ezt a kapcsolatot kissé döcögős, de valós barátságnak állítani be egy gyerekkönyvben, nem helyes.
De hány éveseknek is szól ez a gyerekkönyv? A kiadó tíz éven felülieknek ajánlja, de azt hiszem, ezúttal durván alálőttek. A főszereplők elvileg tizenhárom évesek, de időnként inkább tizenöt-tizenhat évesként viselkednek (főként Daisy). Mindenesetre ahhoz már elég idősek, hogy ha nem az iskolai egyenruhájukat viselik, felnőttnek álcázzák magukat, ahogy ahhoz is, hogy Daisy szükség esetén egy fiatal rendőrrel flörtöljön. A halálesetek nem sokkolók, de a gyilkos motivációja, ha nem is megrázó, kissé elgondolkodtató, még ha Robin Stevens nem is érezte fontosnak, hogy a háttérben húzódó tragédia érzelmi oldalával foglalkozzon.
Azt hiszem, bizonyos értelemben Daisy szemében azóta is úgy szállok be az utazóládába, hogy nem kérdezek rá a miértre. Ez volt az első alkalom, amikor eltűnődtem rajta, vajon megéri-e."
Robin Stevens: Úrilányok nem gyilkolnak 1.: Hova tűnt Miss Bell? – Manó Könyvek, Budapest, 2022
Korosztály: 13+
Kaland: 6/10
Humor: 6/10
Nyomozás: 6/10
Nekem hogy tetszett: 6/10
Bentlakásos iskola
Krimi
Barátság
1930-as évek
Beilleszkedés
Ruminit fülön csípték! Szerencsére a Szélkirálynő nevű hajó kapitánya kihúzza a pácból, sőt, rögtön fel is veszi hajósinasnak. Így hát a kisegér nekivág a nagy kalandnak, útját pedig óriáspolipok, sárkányok és kalózok kísérik. Pedig a kis csibész segítség nélkül is bajba tudja keverni magát.
A Gonosz már tíz éve rettegésben tartja a birodalmat. Azt beszélik besurranó tolvaj, falvak felégetője, éhínségek okozója. Sebhelyes arcú, lángoló hajú vénség, fogaival könnyedén szétmarcangolhatja áldozatait! Vagy nem. A Gonosz valójában fiatal, egyszerűen gyönyörű, ráadásul állást kínál Evie Sage-nek. A lány egyedül tartja el kishúgát és beteg...
