Kedvcsináló

Spoileres kibeszélő

Az országot az arctalan Hivatal vezeti, ellenzék már rég nincs. A társadalmat három kasztra osztották. A zöldek bármihez hozzáférhetnek, ők kapják a vezető állásokat, közülük kerül ki az a kevés értelmiségi, amit a Hivatal szükségesnek talál. A fehérek kiszolgálják a Hivatalt, cserébe valamivel kevesebb korlátozást kell elviselniük, mint a lakosság zömét kitevő pirosaknak. Ők azok, akik csak a legszükségesebb információhoz férhetnek hozzá; ők azok, akiknek a legkevesebb jut; ők azok, akik csak a leglélekölőbb munkákat végezhetik.

Mert az emberből nem lehet már akármi, sorsát a leszedhetetlen piros, fehér vagy zöld karperec határozza meg. Évekkel ezelőtt az iskolai tananyag nagy részét fölöslegesnek nyilvánították, és bezárták a sulikat. Lett helyette Scola Respublica, ahol a legfontosabb tárgy a nemzetvédelem, a család- és gyermekgondozás és az etika. A gyerekekkel rendszeresen teszteket iratnak, no nem a tudásuk felmérésére, hanem hogy lássák, nem érte-e őket olyan világnézet, ami a Hivatalnak nem tetsző módon befolyásolná a személyiségüket.

És jaj annak, aki rosszul szerepel a teszten, és magára vonja a Hivatal figyelmét! Ennél csak egy rosszabb történhet, ha elvisz a Hivatal. Senki nem tudja, mi történik azokkal, akiket feljelentenek, akik lebuknak mikor szabályt szegnek, vagy akik valamiért szemet szúrnak a Hivatalnak. Néhányan sosem térnek vissza. Mások hónapokkal később, megtört emberként kerülnek elő, és nem képesek az átéltekről beszélni. Így járt Rami egyik barátja is. Elveszítette önmagát, a Hivatal "jószándékú" orvosa pedig ingyenes könnyű drogot írt fel neki. Állandóan beszívva talán átvészeli a napokat, de gyógyulni nincs esélye.

A kábítószer amúgy nem csak őt érinti. Miután a Hivatal legalizálja a trú nevű könnyű drogot, a korosztály jó része, de számos felnőtt is kábulatba menekül. A főszereplők is rendszeresen fogyasztják, igaz, nem nagy mennyiségben.

A fiatalok országa

Ramiék tizenhét évesek. kijárták a Scola Respublicát, a továbbtanulás pedig nemhogy a pirosaknak, de még a fehéreknek sem opció. Abban az egy évben vannak, mikor a Hivatal újabb és újabb pocsék állásokat ajánl, míg végül el nem fogadják azt, amit majd életük végéig végeznek. Elméletileg lehet ugyan állást váltani, de a Hivatal nem nézi jó szemmel.

Idejük, mint a tenger: ülnek a tetőn, szívnak, dumálnak, szidják a rendszert, már ha senki nem hallja. Elmennek a népünnepélyekre, ami ugyan nem kötelező, de okosabb nem távol maradni. Ha nagyon muszáj, elmennek a Hivatal szervezte ismiestekre, hisz a rendszer nem tolerálja az egyedülállókat. Éppenséggel nem tilos minden este más partnert választani (már amíg ellenkező nemű) de elvárás, hogy minél előbb megállapodj, megházasodj és világra hozd a jövő munkaerejét. Más program nem nagyon van. Nézni csak azt lehet, amit a Hivatal jóváhagyott a kasztodnak, olvasni csak azt érdemes, amit sikerült elrejteni a cenzúra elől. 

Ramóna lázadása

Rami egy délután felolvas egy ősrégi művet tizenegy éves kisöccsének és barátjának, és rögtön két felfedezést is tesz: ő tanítani akar, a gyerekek pedig tanulni vágynak. Így hát, hiába tudják, hogy ebből nagy baj lehet, barátaival titkos iskolát szerveznek. A város különböző pontjain találkoznak, természettudományról, történelemről és irodalomról mesélnek, vagy épp rajzórát tartanak, hisz a népiskolában a kreativitásnak és a művészeteknek sem engednek teret. Rami kedvenc állatai után bonobóknak nevezik magukat, a kis majmok pedig egyre szaporodnak. Eleinte három diákjuk van, majd öt, egy tucat, majd még több. Egy nap aztán feltűnnek a Hivatal emberei, hamarosan pedig Rami is megtudja, mi történik azokkal, akiket elvisznek. 

Diktatúra, nem felületesen

A Nem hagylak itt remek könyv, de nagyon nem az, amire számítottam. Mert milyen is egy Young Adoult disztópia? Adott egy élhetetlen rendszer, ahol egy fiatal forradalmat robbant ki, csatákat vív, végül megdönti a rendszert. Még ha vannak is ismerős motívumok, a disztópia világa távol áll a jelenünktől. A történet lendületes, és van egy hangsúlyos romantikus szál olyan bonyodalmakkal, mint szerelmi háromszög, sablonos utállak-szeretlek szál, vagy épp, hogy az egyik fél megmentésre szorul. 

Kalapos Éva Veronika regényére mindez annyira nem igaz, hogy komolyan elgondolkodtam, vajon a főszereplők korán túl van-e bármi, ami igazolja az ifjúsági kategóriát. Itt nincsenek kalandos, vagy épp véres csatajelenetek, viszont a könyv olyan körültekintően mutatja be, hogyan szivárog be egy elnyomórendszer a hétköznapokba, hogy olvasás közben többször is eszembe jutott az Egy mondat a zsarnokságról.

Mindent összevetve tizenhat éven felülieknek ajánlom a könyvet, felnőtteknek is. Nem azért, mert elhangzik néhány káromkodás, vagy mert az egyik szereplő nagyjából a fél várossal lefekszik (szexjelenet nincs a könyvben) még csak nem is azért, mert a drog állandó témája a könyvnek. Hanem azért, mert Kalapos Éva Veronika kifejezetten komoly témákat feszeget.

Például, hogy hányféle képen lehet megélni egy diktatúrát. A főszereplők közt van lázadó, önpusztító, örökké rettegő. De megismerünk olyan fiatalt is, aki gond nélkül idomul. Elfogadható-e, ha valaki nem törekszik egy jobb világra, csak arra, hogy egy szar rendszerben megtalálja a boldogságát?

És mégis mitől működik egy ilyen rendszer? Mert ebben a könyvben nem állnak fegyveres katonák az utcán, senkinek nem rúgják le a veséjét. Még azt sem éri fizikai bántalmazás, akit elvisznek, ennél sokkal kifinomultabb módszerekkel törik meg az embereket. Hogy válik a félelem és a bizonytalanság a legkomolyabb önkorlátozó erővé? És persze az idomulók és az elégedetlenkedők közt ott vannak a spiclik is. Kalapos arra is rámutat, hogy nem csak gonoszság és becsvágy, de félelem, sértettség, vagy akár pillanatnyi figyelmetlenség is árulóvá tehet valakit.

Piros, fehér, zöld, ez a magyar föld?

Az első néhány tucat oldal számomra kicsit nyomasztó volt, méghozzá azért, mert túl sok ismerős formula jött szembe. Egy rendszer, ahol az értelmiségiek ingyenélők. Egy ország, ahol a magánegészségügy megfizethetetlen, az állami pedig annyira szörnyű, hogy az öregek inkább otthon maradnak, hogy a családjuk körében halhassanak meg. A Hivatal, ami újabb és újabb ellenséget vázol fel, amitől aztán majd Ő megvédi a népet. Egy ország, ahol az alapvető jogok korlátozását sorra a gyerekek védelmével indokolják. És mindez játszódik valamikor a 21. század első negyedénél, pár évvel egy nagy járvány után, egy olyan országban, ahol a nyolcvanas évek végéig szocializmus uralkodott, a rendszerváltást követő gazdasági változások pedig hosszútávon megágyaztak az új diktatúrának. A regényben sehol sem szerepel az ország neve, de az áthallások akkor is tiszták lennének, ha a borítón nem egyértelműen Budapest sziluettje szerepelne.

Amint kellően megismertük a regény világát, a történet egyre feszültebbé válik, az utolsó oldalakig tartogat meglepetést. Természetesen van egy romantikus szálunk is, de az is komolyabb konfliktussal fűszerezett, mint sok más elcsépelt történet, mégha az okokra sokáig nem is kapunk választ. A Nem hagylak itt a Bonobó sorozat első kötete, kíváncsian várom a folytatást!

Mégis milyen rendszer az, amire veszélyes a nevetés?"
Kalapos Éva Veronika: Nem hagylak itt - Lampion, Bp., 2024 

További infó: https://www.animuscentral.hu/nem-hagylak-itt?keyword=kalapos%20%C3%A9va

A fejléc kép alkotója Sergiu Bacioiu:

https://www.flickr.com/photos/sergiu_bacioiu/3751893618